Hol is kezdődött a magyar vizsla története?

Egy-egy a fajtát ismertető könyv, vagy másfajta iromány más és más eredetet tekint, saját farvízen kinyomozott történetet vázol fel. Ami biztos, már az ókorban kezdték a kutyákat a tulajdonságaik szerint szétválasztani. A lassan, letartott orral kereső egyedekből tenyésztették ki a kereső, vagy vadnyomozó kutyákat, a magasan tartott fejjel, szemmel és orral keresőkből pedig a megfogó, behajtó kutyákat. Feltehetően az előző csoportból kerültek ki a mai vérebeink, a másikból meg a vizsláink. Hogy mikortól kezdtek sárgulni egyes vizslák, megint megannyi vélemény van; ebből a legvadabb egy sok helyütt olvasható, kellően nemzeti érzés csepegtette vélemény:

„Szkíta sólyom lehelte, tiszta lelkén melengette, Hunor-vérből nevelgette…”

Korabeli ábrázolásokon viszont kétségtelenül megjelenik a kunok szekerei között egy sárga kutya, amelyet valahonnan Közép-Ázsiából származtatnak. Vélhetően ez az a kutya, amely az ősi, sárga vizsla névre keresztelődött az évszázadok során. Ez persze feltételezés, de mivel nincs konkrétum, maradnak a feltételezések és reméljük, hogy a HUKOSZ szakemberei ennek is utánajárhatnak. A fajta megjelenése a 19–20. század környékére tehető, mint fajta. Ekkor már mindenféle mendemonda, vélt és valós dokumentumok koronájaként, egyre több festményen és kezdetleges fényképen csalhatatlanul megjelenik az összességében mai típusú magyar vizsla. Két szőrváltozatban elfogadott fajtáink, amelyek nemrég hungarikummá avanzsáltak.

Az egyik legnépszerűbb hungarikum fajta a rövidszőrű magyar vizsla. De népszerűsége ellenére sem mondhatjuk, hogy állománya stabil populációs létszámú. Nem is feltétlenül a számosság volna a lényeg, de a minőség egységesítése is, ahogyan ezt halljuk vizslás tagszervezeteinktől. A rövidszőrű változat azért nem stabilizálódott kristálytisztán, mert a mai napig háztáji laboratóriumokban csempészgetnek ilyen olyan „cseppvér”-eket az éppen regnáló standardnak megfelelően! Nem is volna ezzel baj, ha nyíltan és megfelelő regisztráció mellett történnének a fajta alkalmazhatóságának javítását célzó kísérletezések és figyelembe vennék a hungarikum fajták tenyésztési szabályait, amelyek azért ezt a létező tenyésztői eszközt nem preferálják. A múlt század közepe táján gyengén dolgozók és ezzel együtt kellően zavart külleműek is voltak a magyar vizslák. Nehézkes, rövid mozgással, lötyögő nyakkal, a gyengült háttal, ráadásul rossz végtagállást is láthattuk. Vadászaton a rosszra fordult időben vacogó vizslák szánalmas képet mutattak, amint a lábak között vagy a kabátok aljában próbáltak menedéket keresni. Szóval szükséges volt a fajta „felturbózása” munkateljesítmény és küllem vonatkozásában egyaránt.

Ebben a széles körű tenyésztési munkában sikerek születtek. Megjelent az új típusú rövidszőrű magyar vizsla, amely korántsem volt még homogén klasszikus értelemben, de kétségtelenül pörgős, nagy munkabírású egyedeket jelentett. Ezzel megkezdődtek az addig bebetonozott német vizslák egyeduralkodásának végnapjai. Habár tajaink nem mindegyike ennyire optimista. Egyes vélekedések szerint hosszú még az út. De kétségtelenül megjelentek azok az ikonikus egyedek, akikre már emlékezhet a szakma és tulajdonságaik követésre találtak a tenyésztésben.

A magyar vizsla nem vacog többé, a jeges vízbe is úgy repül be, hogy csak úgy reccsen, és a mezőn tempós, térölelő mozgással, széles keresési stílusban, magas orral keresi az apróvadat.

Népszerűsége és használata egyre nő. Nagyon is észrevette a világ ezt a csodálatos nemzeti fajtánkat, amelyik használhatóságában és küllemében is megállja a helyét a Föld bármelyik szegletében.

A drótszőrű magyar vizsla nem "dicsekedhet" holmi nagy múlttal. Története rövid, a XX. század harmincas éveiben alakították ki, tulajdonképpen csupán magyar vadászok. Rövid szőrű magyar vizsla egyes almaiban előforduló, az átlagosnál valamivel hosszabb szőrű kölyköket felnevelték, majd ezeket drótszőrű német vizslákkal keresztezték. A drótszőrű tehát spontán mutáció, részben pedig tudatos keresztezés révén keletkezett. Az így kialakult fajta tenyésztését az után néhány vizslabarát hozzáértésével és lelkesedéssel szorgalmazta, s hamarosan újabb és újabb, meglehetősen homogén egyedeket sikerült bevonni a tenyésztésébe. Ezekből már a határon túlra is került: Csehországba, Szlovákiába, Ausztriába, Németországba, majd még az Egyesült Államokba is.

A drótszőrű magyar vizsla lényegében hasonló adottságú, vérmérsékletű, mint a rövid szőrű vizsla. Ezért használhatóságuk is nagyjából megegyezik.

Kiegyensúlyozott, magabiztos, értelmes és sportos kutya. Eléggé éber, nagyon kedves és hűséges is. A rövid szőrű magyar vizslához hasonlóan szeret apportírozni és úszni. Nagyon jó a szaglása, és kiválóan alkalmas a nehezen megközelíthető terepen végzendő munkára. A rövid szőrű fajtánál körültekintőbb állat benyomását kelti, mindazonáltal igen kitartó és megbízható munkakutya.

Olyan munkakutya, amely nem éri be napi három rövid utcai sétával. Rendszeresen lehetőséget kell adni neki arra, hogy póráz nélkül kiugrándozza magát a szabadban. Szinte minden gyakorlattípus megfelelő a számára, a futástól az apportírozáson át, egészen az úszásig. A lényeg a mozgás, az energiál levezetése és együtt töltött idő a gazdival.