"Ha pásztorkutyákról esik szó elsősorban tisztázni kell, mi is az a pásztorkutya. Alapvetően – a legtágabb és legősibb értelmezés szerint – nem jelent egyebet, mint az ebet, amely a pásztorember mellett szolgál. Ezek szerint mindenféle kutya, színtől, típustól és fajtától függetlenül pásztorkutyának tekinthető, amennyiben az a jószágot őrző és/vagy terelő ember szolgálatában áll..."

Gondolatok a pásztorkutyatenyésztésről a komondor példáján keresztül

Daniel Díaz Fernández

 

Mi is az a pásztorkutya?

 

Ha pásztorkutyákról esik szó elsősorban tisztázni kell, mi is az a pásztorkutya. Alapvetően – a legtágabb és legősibb értelmezés szerint – nem jelent egyebet, mint az ebet, amely a pásztorember mellett szolgál. Ezek szerint mindenféle kutya, színtől, típustól és fajtától függetlenül pásztorkutyának tekinthető, amennyiben az a jószágot őrző és/vagy terelő ember szolgálatában áll. Így pásztorkutyának számítanak az ausztrálok terelői kutyái, akárcsak a magyar puszták sinkái, és épp úgy pásztorkutyák a Kaukázus-hegység eldugott szegleteiben nyájakat kísérő aborigén ebek, mint az dolgozó fajtahibridek vagy a nyugati társadalmak in situ fajtafenntartásban és biodiverzitást megőrző programjaiban résztvevő származási lappal bíró fajtatiszta kutyák.

Ennél szűkebb értelmezés, mikor pásztorkutyának a jószágokat kísérő és őrző ebeket nevezzük és mellőzük azon kutyákat, melyek a nyájak és csordák terelésével, kontrollált mozgatásával vannak megbízva. Az angol nyelvterületen ilyesfajta definiálással nem kell vesződni, hiszen mind a livestock guardian dog (jelentése jószágot őrző kutya), mind a herding dog (terelőkutya) köznapi használatban van, azonban a magyar nyelvben ilyesfajta elkülönítés nem képezi a mindennapok részét. Részben talán betudható ez annak, hogy a nyájőrző kutyák és terelőkutyák egészen rövid ideig keresztezték egymás útját a magyar pásztoremberek kezén, részben pedig azért, mert a magyar pásztor nem vesződött azzal, hogy külön jelzőkkel illesse a kutyákat. Tekintve, hogy a pásztorember nem él olyan úri hobbival, hogy pusztán önnön szórakoztatására a jószágok körül dolgozó eben kívül egyebet is tartson, csak kutyaként asszociált saját segítőjére.

A modern kinológia megközelítése szerint pásztorkutyának neveznek minden olyan származási igazolással rendelkező ebet, mely a fajta leírása szerint pásztorkutyaként definiálandó, függetlenül attól, hogy az éppen vizsgált egyed vérvonalában generációk óta nincs olyan felmenő, mely jószágok mellett szolgált volna és a tárgyalt eb is csak egyszerű kedvencként éli mindennapjait.

Nem meglepő, hogy a legnagyobb ellentét a hagyományos funkcióalapú és a modern származásalapú lehatárolás között van. Az előbbit pártolók tábora azt vallja, hogy a dolgozó pásztorkutyák már több ezer éve szolgálják az emberi civilizációkat (OLSEN, 1985; GEHRING és mtsai, 2010), és hogy ezen évek alatt elsősorban a funkcionalitás határozta meg az egyes típusokat, tehát a belső értékek mindig előbbre valók, mint a küllemi elvárások. A XXI. században, a munka hiányában megszűnő szelekciós nyomás azonban olyanfajta degenerációt eredményez, melynek következtében az utódok nagy átlagban már nem alkalmasak azon feladatra melyre őseik, azaz nem is tekinthetők pásztorkutyának.

Utóbbi álláspont képviselői ellenben úgy vélekednek, hogy a hagyományos állattartás visszaszorulásával együtt járó csökkenő pásztorkutyaállományt nem szabad veszni hagyni, és azt legújabb kor alkotta keretek között kell újjá formálni. Ezen kor pedig elsősorban a sűrűn lakott városias környezetben is könnyen kezelhető és mindemellett küllemében is megnyerő kutyákat preferálja, melyek egy hagyományos, dolgozó pásztorkutyáról nem minden esetben mondhatók el.

Egyrészt igaz, hogy miképp a világ (és a zene, a tánc, az öltözködés, a társadalom stb.) változik, úgy a kutyák is folyamatosan változnak, azaz hiábavaló ragaszkodni egy idejét múlt felfogáshoz és a modernizálás nem feltétlen bűn, másrészt az is igaz, hogy a Nyugat-Európában évek óta zajló természetvédelmi programok részét képező pásztorkutyás projektek (LANDRY, 1999; LINNELL és LESCUREUX, 2015) a nagyragadozók visszatértével egyre aktuálisabbak Magyarországon is. Mindazonáltal a potenciális vevőket azzal ámítani, hogy egy fajtaleírását tekintve pásztorkutya, mely csak a show-k világában próbálta ki magát, megállja a helyét a munkában is, nem szolgálja a fajta érdekét, hiszen ennek csalódás majd a fajtától való elfordulás lesz az eredménye. A két tábor közti ellentét valószínleg sosem fog csillapodni, viszont érdemes lenne azon elgondolkodni, miképp lehet a két tenyésztési koncepciót egymással párhuzamosan, de gáncsolástól mentesen és magas szinten művelni.

 

A modern kutyatenyésztés megszületése

 

Mint az állattenyésztésben általában, úgy a kutyatenyésztés fellendítésében is Angliának volt vezető szerepe. Az ország lótenyésztésben szerzett sikerei ma is mindenki előtt ismertek, de érdemes megemlíteni, hogy már a XIX. században is Európa szerte méltányolták a többi haszonállat faj tenyésztésében elért eredményeiket is. ÉHIK GYULA (1929) Brehm Az állatok világa c. művének Klebelsberg Kunó előszavával fémjelzett fordításában ekképpen fogalmaz: ,,A sertéstenyésztést felkapták a nagybirtokosok és főurak és sportszerűen űzték. Az emberiség haladásának egyik legfőbb rúgója: a divat jött közbe és az angol arisztokrácia, élén a királyi házzal, rávetette magát – költséget nem kímélve – a sertéstenyésztésre. Versenyeket, kiállításokat rendeztek és nagy díjakat tűztek ki a legszebb és legnagyobb súlyú sertésekre, mint azt addig csak a lóversenyeken szokták a leggyorsabb futó lovakra.” MAGYAR ÉS NEMES 1896-ban így ír Nagy-Britanniáról: ,,Az állattenyésztés terén N. oly eredményeket ért el, mint egy országban sem a fajok tökéletesítése és nemesítése által. Újabb időkben a legnagyobb sikert a szarvasmarhatenyésztés mutatja föl.”

Angliában a virágzó gazdaságnak köszönhetően kialakult egy olyan közösség, mely számára az állattenyésztés nem elsődlegesen az élelmiszerelőállítást jelentette és melynek módja volt kompromisszumokat kötni a tenyésztés során, tekintve, hogy társadalmi helyzetéből és vagyonából fakadóan nem a mindennapi falat múlott a jószágain. Olyan közösség volt ez, amelynek a tenyésztői munka, a fajták kialakítása és tenyésztői versenyek izgalma újfajta szórakozást jelentett.

Ezek ismeretében nem meglepő, hogy az egyes haszonállatfajokat követően a világ első kutyás fajtaklubját, a Bulldog Clubot is a szigetországban alapították 1864-ben. Noha ez csak három évig működött, 1873-ban megalakult a több kutyafajtát összefogó Kennel Club, melyet 1875-ben egy új Bulldog Club követett.

Habár ma a hobbiállat-tenyésztés ágai közül a kutyatenyésztés talán a legnépszerűbb, annak hajdani fontosságát árnyalja, hogy példának okáért a sebright tyúkfajta tenyésztésével foglalkozó Sebright Bantam Clubot már 1815-ben megalapították. Azóta persze hatalmas üzletággá fejlődött a kedvtelésből tartott kutyák tenyésztése és olyan sok izgalmas legendával árasztotta el az átlagembereket, hogy azoknak eszébe sem jut, hogy valójában ez csak egy alig százötven éves hobbi a sok közül.

A szigetről annak rendje és módja szerint idővel az öreg kontinensre is elért ez az újfajta szenvedély és 1881-ben a Kennel Club mintájára Franciaországban is megalakították az ottani regionális- és fajtaklubokat összefogó Société Centrale Caninet. Ezt követően 1882-ben Olaszországban megszületett a Kennel Club Italiano és Belgiumban a Société Royale Saint-Hubert. Majd 1897-ben a Dansk Kennel Klub, 1898-ban a Norsk Kennel Klub és 1899-ben a Suomen Kennelliittoval egy időben az Országos Magyar Ebtenyésztők Egyesülete is.

Míg Angliában (The Spaniel Club, 1885; The English Setter Club, 1890; The Beagle Club, 1895; The Chow Chow Club, 1895; stb.) vagy a hozzánk közelebb eső Németországban (Pinscher-Schnauzer-Klub, 1895; a Deutscher Boxer Club, 1896; Verein für Deutsche Schäferhunde, 1899) sorra alakultak a fajtaklubok, addig Magyarországon az első fajtaklub az 1902-ben alapított Foxterrier és Tacskó Klub volt.

A magyarázat egyszerű: azon előkelőségeknek, akiknek volt tőkéje a magasabb szintű kutyatenyésztésre, közkedvelt hobbija volt a vadászat és akkortájt a Magyarországon honos vadfajok vadászatára ezen két kutyafajtát egyre szélesebb körben alkalmazták, illetőleg ezen két kutyafajta volt az, mely az élen járó Nyugat hírnökeként tört be a magyar vadászok köztudatába.

A hazai parasztok kutyáinak még több, mint húsz évet várniuk kellett, hiszen első magyarfajtás szervezetként a Komondor Egylet, csak 1924-ben alapult.

A fajtaklubok és szövetségek futótűzszerű szaporodása jól jelzi, hogy Európában egyre több ember kezdett a kutyatenyésztésnek hódolni, minek köszönhetően 1911-ben osztrák, német, francia, belga és holland összefogással megalapították a Fédération Cynologique Internationalet, mely azóta is az egyik legsikeresebb kinológiai szövetségnek tekinthető.

Az urakkal szemben egy egyszerű paraszt egészen a XX. századig nem engedhette meg magának, hogy pusztán szórakozásból tartson kutyát. Számára a kutya a munkájának eszköze volt és mint ilyen, ha ellátta a feladatát megfelelt, ha nem, akkor rövid úton megvált tőle; még ha egyébként tökéletes is volt a faroktűzése vagy pigmentje (ECSEDI, 1914; BÉRES 1962). Már ha egyáltalán figyelt volna az ilyesfélékre az egyszerű ember.

Persze a munka jellege, a munkakörnyezet, a földrajzi helyzet és akár a személyes ízlés is formálta a kutyák küllemét, de ennek fontossága sosem mutathatott túl a munkára való alkalmasságon. A ma tevékenykedő hortobágyi, bugaci vagy székelyföldi pásztorok, kiknek számára a kutya ma is munkaeszköz teljesen másként tekintenek a fajtatisztaságra. Az ő értékrendjük állhat legközelebb a hajdani közemberek és parasztok szemléletmódjához így okszerű az ő szemüvegükön át tekinteni a kutyafajtákra, mikor azok hajdani helyzetét kutatjuk. Ha egy pásztorembert megkérdezünk arról, hogy egy-egy fajtajellegű kutyáját minek ítél meg, azt tapasztaljuk, hogy rendkívül toleráns a küllemi jegyeket illetően, illetőleg nem tulajdonít túl nagy jelentőséget a származásnak sem.

Előbbi alatt értem azt, hogy akár standard szerinti kizáró hibákkal (nem megengedett szín, fehér jegyek, genetikai farkatlanság, standardtól eltérő méret stb.) bíró egyedeket is fajtába sorol; utóbbi alatt pedig, hogy akár alomtestvéreket vagy szülő-utód párost is eltérő fajtájúnak tekint. A szemléletmódja roppant egyszerű és hatékony. Ami annak néz ki, az az is. Ám eltekintve attól, hogy függetleníti magát formalizmus és a fajtatiszta származás kényelmetlenségétől, azaz nemes egyszerűséggel pulinak titulálja a mudi x puli párosításból származó kutyát, ha az kellőképp bozontos; minden esetben tisztában van a kutyái felmenőivel. Számára nem lényeges, hogy az eb szülője vagy nagyszülője milyen fajtájú volt, sokkalta fontosabb, hogy azok a felmenők miképp dolgoztak. Már csak ezért számon tartja azokat.

 

Fajták és azok tisztasága

 

A ma emberétől a fajta fogalmának ilyen szabadon történő értelmezése igen messze áll. Mikor a fajtatisztaság kérdésének utánajárandó a kíváncsi egyén bizakodva csapja fel a BÁRCZI és ORSZÁGH (1959-1962) nevével fémjelzett A magyar nyelv értelmező szótárát, mint a Magyarországon használatos szavak jelentésének minden igényt kimerítő kincsestárát, azt tapasztalja, hogy habár a faj és fajta szó magyarázata is benne található, a fajtatiszta nem. Azonban tartalmazza a fajtisztát és azt így definiálja: Olyan <állat v. növény>, amely vmely faj, ill. fajta sajátságos tulajdonságait keveretlenül hordja magában; tiszta.

KÁLMÁN LÁSZLÓ nyelvész, a nyelvtudomány kandidátusa a Nyelv és Tudomány internetes portálon (www.nyest.hu) egy 2015-ös bejegyzésében szintén felemlegeti a fajtisztaság vagy fajtatisztaság problémakörét. Fejtegetésében a nyelvhasználat közérthetőségére helyezi a hangsúlyt és többek között úgy érvel, hogy: ,,a fajtiszta szót ennek ellenére úgy használja a magyar ember, hogy ’nem több fajta keveréke’. Hagyomány! Hagyomány! És félreértésre itt sem igen van lehetőség, hiszen nagyon ritkán esik szó olyan állatokról, amelyek többféle faj keverékei.”  Majd később hozzáteszi: ,,Mert a fajtiszta magyarul azt jelenti, hogy nem több fajta keveréke, akárcsak a fajtatiszta (ami viszont inkább csak a pedánsabb nyelvhasználatra jellemző). Az ő megállapítása újabb kérdést vet fel a több száz éves fajtatisztán tenyésztett ebek legendáját illetően, hiszen maga a fogalom még most sincs tisztázva a közhasználatban.

Persze tudvalévő, hogy a nyelv is egy dinamikusan változó dolog és mind az élő beszédben, mind a médiában egyre elterjedtebbé válik a fajtatiszta szó használata, ennek megfelelően a továbbiakban én is ragaszkodni fogok a fajtatiszta megnevezéshez. Teszem azt azért is, mert az állattenyésztés nómenklatúrájában egyáltalán nem mindegy, hogy az ember fajt vagy fajtát emleget.

Előbbi alatt a legelfogadottabb definíció szerint olyan egyedeket értünk, melyek lényeges külső és belső tulajdonságaikban megegyeznek és egymással szaporodásra képes utódokat hoznak létre. Ez elég egyértelmű is lenne, de a meghatározás második tagmondata újabban megdőlni látszik vagy a fajok besorolásának újraértelmezését teszi szükségessé. Például a tengeren túlról több beszámoló is van többgenerációs kojot (Canis latrans) és farkas (Canis lupus) (MECH és mtsai, 2017), vagy jeges medve (Ursus maritimus) és grizzly medve (Ursus arctos horribilis) hibridekről (MECH és mtsai, 2014). De az óceánon innen, például a Kárpát-medencében is került terítékre aranysakál (Canis aureus) és kutya (Canis lupus familiaris) frigyéből született, nem elsőgenerációs keverék (GALOV és mtsai, 2017).

Eltekintve a hibridizációs kivételektől, elfogadhatjuk – még ha az emberi definíció nem is a legpontosabb –, hogy a faj az evolúció és természet által kialakított taxon. A fajta azonban a fajon belüli olyan csoportokra értendő, amelyek az emberiség tevékeny közreműködésével alakultak ki, és melyeket egymástól az emberi közmegegyezés és/vagy fajtagondozó szervezetek döntései szeparálnak el. Számos fajta közül talán az egyik legjobb példa erre az argentin dog, melynek kialakításában legalább 8 fajtát használtak a Martínez testvérek, ma mégis elismert fajtaként van nyilvántartva világszerte. Azért, mert volt egy közösség mely dolgozott az elismertetéséért és voltak szervezetek, melyek úgy határoztak, hogy elismerik önálló fajtaként.

És pontosan azért, mert a fajták elkülönítése emberi feladat, nem mindegy, hogy milyen szempontrendszer szerint határozzuk meg azokat és ezzel együtt a fajtatisztaságot. Manapság az a leginkább hangoztatott nézet, hogy az az egyed fajtatiszta, amely rendelkezik az elismert tenyésztőszervezet által kiadott származási lappal; minden egyéb kutya csak fajtajellegűnek minősül. Ez viszont lehetőséget teremt arra a visszás helyzetre, hogy almon belül is legyen fajtatiszta és fajtatiszta jellegű kiskutya, attól függően, hogy a tenyésztő hány kölyöknek váltja ki a származási lapját. Ez biológiai szempontból értelmezhetetlen jelenség, hiszen a kutyák genetikáján ez semmit nem változtat, csupán adminisztrációs hiányosság.

Továbbá érdekes az is, hogy elismert tenyésztő szervezetből sok van a világon és azok egyes esetekben nem ismerik el egymás okmányait, sőt akár fajtáit se. Klasszikus példája ennek a pit bull terrier, melyet az American Dog Breeder Association (1909) és a United Kennel Club (1898) elismer – igaz teljesen eltérő standard szerint –, az FCI azonban nem.

Ezen túl elmélkedésre ad okot a fajták eredetének vizsgálata is, hiszen a fajtatisztaság ilyesfajta meghatározása magában hordozza azt is, hogy az adott fajta az egyes számú származási lap kiváltását megelőzően nem létezhetett. Azaz annak ellenére, hogy a legtöbb fajtát szeretik (egyébként legtöbbször tévesen) Nagy Sándorig, a római légiókig vagy a honfoglalókig visszavezetni és úgy nyilatkozni róla, hogy azt évszázadok óta fajtatisztán tenyésztik, definíciójánál fogva lehetetlen.

Ezen ellentmondást tekinthetjük filozófiainak is, mégis érdemes róla pár szót ejteni. Miképp lehet egy fajta ősi és akár ezer éves, ha onnantól tekintünk valamit fajtatisztának, hogy törzskönyves? Ha azonban úgy fogalmazunk, hogy a tárgyalt fajta ősei akár ezer éve is jelen voltak, már árnyaltabb a dolog, hiszen ez magába foglalja azt is, hogy azok az ősök inkább fajtajellegűek voltak, semmint fajtatiszták és csak bizonyos vonásaikban idézték a mai kutyákat. Ezen megközelítéssel viszont az a gond, hogy utólag ráhúzni egy-egy ábrázolásra vagy leírásra, hogy az milyen fajtának az őse, súlyosan terhelt a hibás következtetések lehetőségével.

Mikor egy kutyafajta esetében az eredet felderítésekor figyelmen kívül hagyják egy-egy korszak etnikai és kulturális vagy gazdasági- és gazdálkodási viszonyait, téves elméletek megszületésének engednek teret. A gond, hogy ezen elméletek sokszor rendkívül megkapóak, könnyen szárnyra kelnek és nehéz őket kiirtani a köztudatból. Kiváló példája ennek a puli, melyről mai napig is azt gondolja az átlagember, hogy a honfoglalókkal érkezett a Kárpát-medencébe, holott, ha figyelembe vesszük a honfoglaláskori jószágtartás lehetőségeit (vagy keletre tekintve megnézzük a mai kazakok, türkmének, mongolok legeltetési szokásait) nyilvánvalóvá válik, hogy ez fikció. Nem mellesleg a XIX.-XX. század fordulóján keletkezett források is még sok esetben úgy nyilatkoznak, hogy a puli az új kutya, mely kiszorítja a nagy juhászkutyákat (BÁRSONY, 1900).

Megannyi ember pedig úgy véli, hogy a korai, rosszul dokumentált korszakában az emberiségnek tisztán tenyésztették a fajtákat, majd azok nem meghatározott okokból keveredni kezdtek és a modern kutyatenyésztők voltak azok, kik az utolsó pillanatban erre ráeszméltek és megmentették azokat a kihalástól. Ez a valósággal nehezen összeegyeztethető folyamat, szó sincs arról, hogy a kutyafajták történelmében volt egy aranykor, melyet egy sötét időszak követett, mikor káosz uralkodott; a már sokszor emlegetett funkcionális központú szemlélet okán sem. BUZZI (1915b) ezt írja: „Különösen hiányzik a tisztavérűség iránt az érzék ott, ahol a magyar ebek tenyésztése folyik: a tanyákon és főleg a pásztoréletben. A kuvasznak még télvíz idejében a farkas párosításból is kijutott, amiről pásztorok nékem akár a bugaci, akár a mezőtúri, ecsegi és az ahoz közel eső békési sarokvidéken nem egyszer meséltek. Nem a mese világából származó állítás ez, mert személyesen látták a karámok körül télen a bugaci pásztorok a farkas párosodást a kuvasszal és a komondorral.” Ő maga felismeri, hogy a pásztorembereket nem foglalkoztatja a fajtatisztaság, ennek ellenére munkássága során megkülönbözteti az ,,igazit” és a keveréket a magyar pusztán még akkor létező archaikus munkatípusok között. Az, hogy a nép kezén kialakult típusokat a nép maga rosszul nevezi és kívülállók magukat felhatalmazzák arra, hogy meghatározzák mi az igazi és mi nem, olyan fajta ellentmondás, ami még ma sem került feloldásra és számos félreértésnek lett melegágya.

Ma azon túl, hogy a genetikai vizsgálatok elérhetőségével számos korábbi teória megkérdőjelezetté válik, a könnyű információáramlás következtében az írott források fellelhetősége is leegyszerűsödött. Érdemes ezen lehetőségeket kihasználnunk és nem a dicső legendák ködfátyolán át tekintenünk az ebfajtákra. A kutyák származását kutatva az elmúlt 60-70 év irodalmában mindig ugyanazokat a már-már klisészámba menő eredetmítoszokat olvassuk, és ezek számából kiindulva azt gondolhatnánk, hogy igazak, de ha elgondolkodunk a dolgon és tovább vizsgálódunk azt kell feltételeznünk, hogy ezen könnyűszerrel elérhető források egy rossz teóriára alapozódnak és leginkább egymást idézik.

Kijelenthetjük, hogy a kutyafajták genealógiai vizsgálata (VONHOLDT és mtsai. 2010; LARSON és mtsai 2012, PARKER és mtsai. 2017) egyértelművé tette, hogy a küllemi hasonlóságokon és különbözőségeken alapuló származáselméletek a legtöbbször valóban csak elméletek és a ma elismert fajták zöme az elmúlt 150 évben alakult ki, álljon bármi is a fajtaismertetőkben.

 

A komondor eredete és kialakulása

 

A komondor jellegű kutyák megjelenését a források a honfoglaláshoz vagy a kunok betelepedéséhez szokták kötni, amely jóeséllyel igaz is, hiszen a bozontos és nyíltszőrű nyájőrző ebek is az emberi kultúrák korai szakaszában megjelentek, ám a modern kinológiának köszönhetően most már általános közfelfogássá vált fajtatiszta-központú szemlélet egy a valóságtól elrugaszkodott eszmét keltett életre az emberek képzeletében ennek kapcsán. Mégpedig, hogy az akkori komondor az éppen olyan volt, amilyen a mai és hogy a Kárpát-medencében már évszázadok óta fajtatisztán, érintetlen tisztasággal tenyésztődnek a komondorok.

Mi sem áll távolabb a valóságtól, márpedig a következő, egymással szoros összefüggésben lévő okokból sem:

 

 

 

  1. a fajtatisztaság fogalma egy nem is túl régóta létező dolog
  2. a nyájőrző ebek a társadalom szegényebb rétegét képviselő pásztorok kezén voltak, kik sem anyagi okokból, sem szakmai okokból nem engedhették meg maguknak, hogy a külcsíny a munka rovására menjen.
  3. mikor már az értelmiség tudatában meghonosodott a „fajta” szó, akkor még az egyes vidékek szokásainak és a tájnyelvi sajátosságainak köszönhetően eltérő jelentéstartalommal ruházták fel a funkció szerinti típusok megnevezését, melyek később váltak fajtákat jelölő szavakká.

 

A magyar ebfajták pontos meghatározását az Angliából induló modern kinológia elterjedése tette indokolttá és az első világháborút követő időszakban vált oly fontossá. Ma már magától értetődő, hogy mit takar a kuvasz és komondor elnevezés, de valójában ez csak az 1920-as évek elejére dőlt el. Ekkora jutott el odáig a kinológiát felkaroló értelmiségi közösség, hogy munkájuk nyomán a magyar kutyák ősi típusainak zavaros elnevezései jól definiálható fajtanevekké váljanak. A magyar pásztorkutyák küllemi jegyek mentén történő lehatárolásának egyik kezdeti lépését képezte RAITSITS 1914-es nyílt levele, melyben felkérte a kutyakedvelőket és tenyésztőket, hogy írják le meglátásaikat a magyar pásztorkutyafajták kapcsán. ,,Régi mulasztást tesz jóvá „A Természet“ szerkesztősége akkor, amidőn a magyarjuhászebek fajtajellegének egyöntetű és végérvényes megállapítása végett a közel jövőben ankétet fog összehívni. [...] Az ankét határozata értelmében megállapított egyöntetű leírást illetőleg a komondor, a puli és a kuvasz végérvényes standardját úgy a belföldi, mint a külföldi, ebtenyésztő egyesületekkel közölni fogja. Ezután felkérjük az érdekelt tenyésztőket, akik a hazai juhászebek tenyésztésével foglalkoznak és a jelzett ebfajták alapos ismerőit, hogy a komondor, a puli és a kuvasz külsejének leírására vonatkozó adataikat és észrevételüket, valamint a hazai juhászebfajták használhatóságáról szóló tapasztalataikat a szerkesztőséggel közölni szíveskedjenek.”

A feladat nem volt kicsi. Évekig tartó cikkezések és viták előzték meg a három magyar ebfajta küllemével szembeni elvárások véglegesítését, melynek kezdetéről szép képet kaphatunk KERPELY (1914) cikkéből: ,,Őszinte örömmel értesültem arról, hogy a Székesfővárosi Állatkert érdemes igazgatósága ankétot fog annak idején összehívni, hogy végtére és végérvényesen megállapíttassék a magyar juhászebek standardja. Manapság, midőn a kinologia, a zoológiának oly speciális ága, amely a művelt nyugaton már nagy fokra emelkedett, továbbá amikor már minden legkisebb luxus-ebnek megállapították külsejét, igazán itt az ideje, hogy mi is megbeszéljük és kötelezően felállítsuk, úgy itthon, mind a külföld részére az egyedüli magyarfajta ebeink, a juhászebek (puli, komondor, kuvasz) standardját. [] Az ebtenyésztés manapság egy az egész művelt világon elterjedt szép sport. Minden nemzetnek van eredeti kutyája s mindenütt már régen, pontosan megállapították ezek külsejét, csak éppen a mi magyar kutyáinknál tapogatódzunk a sötétségben, mi magunk sem tudjuk, hogy mily külsővel bír tulajdonképen a magyar juhászeb.” Szavaiból egyenesen következik, hogy a nép és a pásztorok által – a küllemi jegyek jelentéktelensége okán – nem pontosan definiált fajtajellegek meghatározása az értelmiségiek feladatává válik.

Raitsits mellett a mozgalom másik vezéralakja a három kontinenst bejárt és angliai tapasztalatokkal bíró Buzzi Géza Félix volt, aki a modern szemléletmódot magával hozva igyekezett rendet tenni a magyar ebtenyésztés mezején. Ő maga már a folyóiratokban megjelent első cikkeiben is a maival közel azonos módon határozza meg a komondort és mereven elutasítja azt az akkor még széleskörűen elfogadott véleményt, miszerint létezik egy rövidebb és egy hosszabb szőrű változata is.

Saját beszámolója szerint (1915a) az 1899-es első „újabbkori” ebkiállításon találkozott Kovásznay Zsigmonddal kivel jó viszonyba került és ki birtokain évtizedek óta bozontos, nagyszőrű, a maihoz hasonló komondorokat tenyésztett. Kovásznay meghívta magához Buzzit, aki sokat tanult az öreg fölbirtokostól és jegyezeteket is készített az általa elmondottakról. Az öreg nemesúr nagy hatással volt Buzzira. ,,Én az ő nyomdokain haladtam és haladok továbbra is, mely osztályozás szerint vannak hazai ebfajtáink között: komondorok (lompos, helyesebben fűrtös- szőrűek); kuvaszok, köznéven egyes vidékeken bundásoknak nevezett nyílt szőrezetű ebek, melyeket, sajnos, simaszőrű komondoroknak is minősítenek és lógó és álló fülű pulik.”

Habár utólag nem lehet megmondani, hogy mennyiben befolyásolta Kovásznay véleménye Buzzi saját elképzeléseit, a kinológus sosem tagadta, hogy a nemes által tanultakat kívánja a magyar kutyatenyésztésbe átültetni (1915b). ,,Már az eddig közölt bevezető részből kiviláglik, hogy csekélységem csak egy komondor fajtát ismer. Utaltam megboldogult jó öreg id. Kovásznay Zsigmond tanaira és sajnálom bármiféle tanok hirdettessenek is, én ezekkel szemben mégis csak ezekhez ragaszkodom és tisztában is vagyok, hogy csak egyféle komondor fajtánk van, noha elismerem, hogy a másik magyar nagy pásztoreb fajta vérében,a kuvaszéban csörgedezik némileg a komondor vére.”

Noha a komondort illetően a maival szinte azonos fenotípust tart ideálisnak, a kuvasz esetében ez nem mondható el. Utóbbi számára is kissé megfoghatatlannak tűnik. ,,Zalában láttam a tulajdonosa és a nép által egy „kuvasznak” minősített őrző kutyát, mely nem volt más, mint egy „Deutsche Dogge“. Tehát a kuvasz igen tág fogalom. […] Szerintem tehát a kuvasz, egy speciális fajta elnevezésére is alkalmas, pláne ha többféle fajtának és azok keveredésének eredménye. […] A színekben sem egyezünk: a komondoroké mindig fehér usque borsó színig terjed, a kuvaszokéi pedig: fehér-borsószín, vércsezöld színű, (piszkos feketeszürke) és tiszta fekete.”

A három magyar ebfajta különállóságát hirdette természetesen maga RAITSITS (1916a) is, valamint a LUCHYF (1915a) néven publikáló szerző is. „Kuvasz, komondor és puli, három tökéletesen eredeti, különálló fajta, ősidő óta honos Magyarországon.”

Habár utóbbi szerzővel a részletekbe menően BUZZI (1915c) nem értett egyet és eképp fogalmazott: ,,Nézem a „Luchyf“-féle kuvasz ábrát s mit látok? Nem-e Collie skót juhászeb utánzatot jelent beteg, dagadt, pókos csánkokkal, lehetetlen szőrözettel és oly fejjel, mely a modern foxterrier stopp nélküli fejének megfelelő. De kérem ez a kép lehet egy talán angol fajtákból előállítható új fajta, de a magyar kuvasztól annyira áll, mint ama sokat emlegetett hagymát termelő alföldi város Jeruzsálemtől. [...] Éljen a magyar pásztor- és juhászebek tenyésztése, de korántsem a „Luchyf“-féle ideáltypusok és standard propoziciók alapján.” Azaz azon túl, hogy mindketten elismerték a kuvaszt, mint önálló fajtát, mindkettő más-más fenotípust tartott kuvasz jellegűnek.

SUK (1915) az újság egy következő számában reflektál Buzzi gondolataira. Ő nem ért egyet Buzzival, miszerint nem kétféle komondor lenne, de hajlik a kompromisszumra. ,,Ugy gondolom hatalmas lépéssel vitte közelebb ezt a régen vajúdó és rendezésre váró ügyet a végleges nyélbeütéshez. [...] Sok tekintetben egyetértek cikkíróval. De viszont vannak, dolgok amelyekben nem oszthatom véleményét. A fajták meghatározásait elfogadhatónak vélem. Komondor — kuvasz — puli. [...] Az alföldön születtem, pusztán nőttem fel és vénültem meg. Már gyerekkoromban érdekeltek az ebek. Az egész alföldet ismerem, sokszor bebarangoltam. A leghitványabb korcs eb se kerülte el figyelmemet soha. Azokat is megnéztem minden esetben, annál inkább, ha egy arra érdemes példány került utamba. [...] A kuvaszról, nálunk az alföldön „símaszőrű komondor“ nem sok mondani valóm van. Itt „kuvasz“ gyűjtő név alá vonnak minden meg nem állapítható fajta ebet. Mindamellett elfogadhatónak tartom a „simaszőrű komondor“ elnevezés helyett a „kuvaszt“.”

Suk Dezsőhöz hasonlóan nyitott a megegyezésre LUCHYF (1915b) is, aki így nyilatkozott ezt illetően: ,,A Kuvasz, Bundás, sima vagy hullámos szőrű komondor vagy juhász- vagy pásztoreb. Bár a „kuvasz" szó közönségesen korcsot, mongrelt jelent, míg jobb elnevezéssel nem helyettesíthető, kuvasznak vagy bundásnak kell neveznünk e lapos szőrű magyar juhászebet, mert teljesen eredeti fajta s a komondortól (lompos) minden tekintetben sokkal jobban különbözik, mint utóbbi a pulitól.”

Tehát sem Luchyf, sem Suk Dezső, a pusztát járó ember nem tapasztalta azt, hogy a pásztorok vagy parasztok kuvasz névvel illetnék a simafejű nyájőrző ebeket. Azokat is, mint minden nagytestű, jellemzően fehér nyájőrző ebet, ilyen-olyan jelzővel, de komondornak hívtak. És valójában ez volt az általános.

Bizonyítja ezt számos korai forrás, többek között MÉHELY (1902) is, kinek művében kétféle komondorról olvashatunk, és míg a magyar komondort a mostani kuvaszhoz hasonlatosnak írja le, addig bagolyszemű komondornak nevezi a ma komondornak tartott ebeket. Emellett úgy fogalmaz, hogy mindenféle ház- vagy tanyaőrző kutyát szokás kuvasznak, vagy csuvasznak nevezni és Fitzinger nyomán megemlíti, hogy létezik egy farkaskuvasz nevezetű ebfajta, melynek jellemzően ordas színe és felálló füle van.

Annak, hogy ilyen eltérően értelmezzük a fajtákat a régiekkel, az lehet az oka, hogy hajdan a kutyák egyes típusainak elnevezését legtöbbször valamilyen munkakörhöz kötötték, minek okán a küllem értelmezésére sokkal tágabb teret hagytak. Az hogy szigorú küllemi szempontok szerint szeparáljuk el a fajtákat egymástól, csupán csak a modern kinológia megszületésével, a XIX. század második felében született meg és a XX. század elejére ért el Magyarországra.

MÉHELY (1902), aki Brehm Az állatok világa c. művének magyarnyelvű szerkesztője volt azt írta, hogy 1901 május 27-én ő maga ment le Bugacra, hogy megvizsgálja a helyiek által komondornak mondott kutyákat. Húsz példány szemrevételezése után a színek tekintetében a következőkre jutott: ,,Bundájának színe elég gyakran tiszta fehér (»hattyúkomondor«), azonban többnyire kissé szürkésbe, vagy halovány rozsdaszínbe hajló szennyes fehér; némelykor feketés-szürke, sötétebb, elmosódott hullámokkal (»ordaskomondor«), máskor fehér, de arcza és füle feketés-szürke (»kormos komondor«), végül pedig halovány, rozsdasárga alapon sötét, sárgás-vörös hullámokkal átszelt alakok is vannak (»vörös komondor«).” A szőrzet milyenségének vonatkozásában így ír: ,,Arczát, homlokát, végtagjainak elülső oldalát és lábfejét rövid és lesímuló szőrözet borítja, teste egyéb részét pedig hosszú, simán lecsüngő, vagy hullámos, sőt a fiatalabb példányokon bodros, meglehetősen merev szőr födi. A szőr különösen a törzs két oldalán hosszú, hol a vedlés idejében gubanczosan összecsapzik és kisebb-nagyobb kolonczokban csüng alá.” Ezen leírásból leginkább egy komondor és kuvasz keveréket tudunk elképzelni, mégis a bugaci emberek ezeket hívták komondornak. Ezen fenotípusukat tekintve heterogén állományt képező egyedeket a pásztoremberek egyazon névvel illeték, lévén egyazon feladatra is voltak alkalmasak.

Ezt támasztja alá egy a Fillértár folyóiratban 1834-ben megjelent cikk is (ISMERETLEN SZERZŐ), ahol a szerző olaszországi beszámolójában a következő gondolatot közli egy pásztorkutyákkal történt találkozás kapcsán: ,,Ki ezen czikkelyt olvassa, eszébe jutnak gondolat-rokonság által (per associationem idearum) a' magyar juhásztanyák, mellyeken a’ nadrágos embert ritkán látott ordas komondorok, vagy saját névvel juhászkutyák, épen nem fogadják szívesebben a’ botorkáló vándort mint az abruzzóiak, kivált ha pantalon vagy is bugyogó nadrágot látnak rajta, mellyel úgy látszik antipathiajok van.”

Érdekes, hogy THÓBIÁS (1914) is megemlíti az olasz kutyákat egy cikkében. ,,A magyar komondornak két fajtája van, az egyik a simafejű, a másik a borzasfejű. A magyar simafejű komondor legjobban hasonlít az olasz simafejű komondorhoz, némelyek ettől való származását sem tartják kizártnak.” Semmi kétség sem fér hozzá, hogy olasz simafejű komondor alatt Thóbiás az abruzzói juhászkutyát értette, azaz a komondor egy az egyben jelentett juhászkutyát is.

Következetesen alkalmazzák a juhászkutya szinonimájaként a komondor szót XVI. sz-i HELTAI fordította, 1897-ben kiadott Esopusi meséi c. gyűjteményében is. Sőt BÁRSONY (1900) egyik cikkében egyértelműen kijelenti, hogy a juhászkutya és a komondor egy és ugyanazt jelenti: ,,Mindenki ismeri azokat a remek bundájú nagy fehér kutyákat, amelyeket többnyire a pusztaságon, a pásztortanyák körül kell keresnünk s amelyeket közönségesen, mint juhászkutyákat emlegettek…”

Pár mondattal később még egyértelműbbé válik a kor paraszti szemlélete. ,,Mindaz a jó tulajdonság ami a göndörszőrű komondorban megvan, többé-kevésbé jellemzi ugyan mostohatestvérét, a fésűs komondort is, de mégis más állat az.” Azaz Bársony tisztában van vele, hogy már akkor is két megjelenési típusa volt a magyar nyájőrző pásztorebeknek, és a cikk egyéb részeiben, ahol küllemüket taglalja jól kiválik, hogy egyik a ma ismert komondor, másik a ma ismert kuvasz jegyeit hordozza, ám mégis mindkettőt komondornak hívja és kuvasz szóval a ,,derék, becsületes, de nem túlságosan megbecsült házi bakter” kutyákat illeti.

Ugyanezen a véleményen van KERPELY (1914b) is, mikor azt írja: ,,A komondornak szerintem és a szakemberek túlnyomó véleménye szerint két válfajtája van, u. m. a lomposszőrű (Méhely szerint: bagolyszemű) és a hullámos szőrű komondor, melynek sima szőr fedi a pofáját.” Kerpely a cikkében leírja mind a lomposszőrű juhászkomondor, mind a hullámosszőrű pásztorkomondor küllemi jegyeit is. A cikkhez csatolt fotón a komondorok régi tenyésztőjeként megnevezett Kemptner Ernő kutyáit láthatjuk, melyek minden kétséget kizárólag a mai kuvasszal megegyezőek. Mindemellett egy Nagy Géza nevű kunszentmártoni fölbirtokos levelét is idézi, amelyben egy szakasz szintén egyértelműsíti, hogy nem a küllem határozza meg a fajta lehatárolását, hanem a feladatnak való megfelelés. ,,Az ilyen szabadban kint telelő juhászoknak voltak a régi időkben a juhokat őrző lomposszőrű komondoraik, melyeket juhászkutyáknak is hívtak — a terelő pulik mellett,— melyek azonban nem bizonyultak elég erőseknek a farkasok különösen éjjeli támadásai ellen, ezért alkalmaztak a juhászok gyakori farkaslátogatta vidékeken egy erősebb, fehérszínű, rövidebb szőrű ún. pásztorkutyát, melyet farkaskutyának is hívtak, de általában épp úgy, mint a lomposszőrűt, komondornak. [...] Én is kétfélének tartom a mostani komondort. Az egyik az előbb említett ősi lomposszőrű juhászkomondor, a másik a hajdani pásztorok komondora, a hullámos szőrűnek hívott komondor. A kuvasznak nálunk a nagy Alföldön akár a komondor, akár a puli idegen fajtákkal való keresztezését hívták. Ezek különböző nagyságú és színű, de leginkább sárgás és zöld színűek, göndörszőrűek Hasonlítottak a német juhászkutyához, felálló vagy lelógó V alakú fülekkel”

Az említett Kemptner Ernő komondor kölykeiről láthatunk fotókat a ZOOLOGIAI LAPOK egyik 1901. évi számában is, melyekről szintént egyértelműen látszik, hogy mai névhasználat szerint egyértelműen kuvaszok. Nem meglepő módon Kemptner munkásságáról Buzzi többször is negatívan vélekedik, hangot ad véleményének miszerint ő valójában komondor és kuvasz keverékeket tenyészt és ezzel nagyban hozzájárul fajták elnevezései körüli fennforgáshoz.

A korszakot jellemző kavarodást jól jelzi, hogy a VASÁRNAPI UJSÁG 1905-ös Budapesti Kutyakiállításról szóló cikkéhez csatolt mindhárom komondor fényképen valójában mai fogalmak szerinti kuvaszt láthatunk.

Hogy valójában a köznyelvben mennyire is a juhászkutya szinonimája volt a komondor, azt jól példázza BALLAGI (1873) a Magyar Nyelv Teljes Szótára c. műve, ahol a komondort hosszú fehérszőrű juhászkutyaként, a kuvaszt leginkább a juhok őrzésére szolgáló fehér vagy hamvasszőrű komondor kutyaként definiálja. De a magyar pásztorok nagy kutatója, HERMAN (1914) maga is leszögezte, hogy a komondor szót általánosságban a nyájak és gulyák körül tevékenykedő őrző ebekre használták a pásztorok, míg a kuvasz szó tájegységtől függően akár nagytestű ebet vagy kan kutyát is jelenthetett.

A változatos vidékeket bejárt, szenvedélyes vadász, WELDIN (1935) Nimród c. folyóiratban megjelent egyik cikkében, melyben bulgáriai kalandjairól számol be komondornak nevezi az ottani nyájakat kísérő ebeket, holott azok feltételezhetően leginkább karakachan vagy sárhegyi jellegű kutyák lehettek. Korábbi beszámolójában pedig arról nyilatkozik, hogy romániai medvevadászataikhoz négy, nyájak mellett edződött, pakurároktól vásárolt komondort használtak. A két cikket olvasva legkevésbé valószínű, hogy Weldin feltétlen ragaszkodott volna a fajtatiszta komondorokhoz a vadászatai során, sokkal logikusabb következtetés, hogy számára (is) minden nyájőrző pásztoreb komondor volt.

LÓNYAY (1901), ki saját bevallása szerint több ízben is értekezett kutyákról pásztorokkal, egy az előzőekhez hasonló, ám mégis valamiképp eltérő álláspontot képvisel. Ő is egyfajta komondort ismer el, méghozzá a ma általunk kuvasznak nevezett ebet, s amit mi komondornak hívunk ma, az a magyar juhászkutya. ,,… a komondor vagyis helyesebben mondva, a juhászkutya teljesen megszűnt használati eb lenni, s ez az oka annak, hogy tenyésztése úgy el van hanyagolva, a mihez részben a juhtenyésztés mindig kisebb körre való szorítása is nagy mértékben hozzájárult. Előre kell bocsátanom, hogy szerintem az a nagy, hosszúszőrű fehér kutya, melyet most leírni igyekszem, nem komondor, hanem juhászkutya; tehát az a komondor, melyet kynologusaink kuvasznak neveznek. Viszont a kuvasz alatt értem az előbbi két fajtának mindenféle kutyákkal történt keresztezése által előállott jellegnélküli keveréket. De ha már el is van így fogadva, hát megadom magam, annál inkább, mert a juhászkutyának két változata van: a simán lefekvő szőrű és az úgynevezett lomposszőrű (lomposszőrű egy specziális pásztorkifejezés), így könnyebb lesz a distingválás, ha az előbbit komondornak, az utóbbit juhászkutyának nevezzük.” Állításait alátámasztandó a cikke végén juhászkutya címszóval egy ízig-vérig komondor fotóját csatolja.

A KÁROLI-féle (1590) Bibliában, Jób (30:1) könyvében szintén komondorról olvashatunk, holott az eredeti héber szövegben egyszerű nyájőrző ebekről írnak. Tekintve, hogy nem minden magyarországi pásztorkutya volt nemezesedő szőrű és voltak kuvasz típusú egyedek is, értelemszerűnek tűnik, hogy a bibliafordítók számára is a pásztorkutya szó egyik megfelelője a komondor volt.

Érdekes, hogy egyes emberek vagy tájak esetében talán nem csak a komondor, hanem a kuvasz is a juhászkutya szinonimája lehetett. A SAS (1831) mesegyűjteményében egy Bóta János nevű adatközlő rövid történetében egy alkalommal a komondor szót helyettesítendő a kuvasz szót használja.

Hogy lehet az, hogy azokat az ősi fajtákat, melyek a fajtaklubok szerint többszáz éve változatlan formában vannak jelen, a kor emberei ilyen botor módon összekeverik és nevüket megannyi forrás helytelenül használja? Gondolhatnánk azt, hogy a forrás vagy az adatközlő téved, de sokkal valószínűbb, hogy a mai fajtaértelmezésünk az, ami teljesen eltér a száz-százötven évvel ezelőttitől. Kényelmes, ám téves azt gondolni, hogy régen, éppen úgy mint ma, voltak a hiteles emberek, kik fajtatisztán tenyésztettek típusos ebeket és voltak a szélhámosok vagy tudatlanok, kik keverték azokat.

A fajták oroszlánrészére igaz, hogy a hajdani heterogén munkatípusokból a modern tenyésztőszervezetek a rokonpárosítások és küllemorientált szelekció segítségével alkották meg a homogén fajtákat, melyek eredetének ősiségét úgy bizonyítják, hogy a legendákat alátámasztó forrásokra hivatkoznak, míg az azokkal ellentmondókat elhallgatják. Sőt manapság már elhallgatni se kell azokat, hiszen csak a legendás származáselméleteket támogató hivatkozások maradtak meg a köztudatban és éppen elég mindenhol ugyanazt a három-négy forrást idézni, mindenféle valódi kutatómunka nélkül. Ezen túlmenően már a kezdetekkor hatalmas hibát követtek el azzal a kinológusok, hogy teóriáikat tényként közölték. Ezek idővel beépültek a köztudatba és hiába van már rá manapság hiteles cáfolat, az nehezen tudja átvenni a helyét a közösség elméjébe ágyazódott téves eredetmítoszoknak.

Gyakorlatilag ennek köszönhető az is, hogy az 1930-as évek utáni közlések szinte mind a mai szemléletet erősitik meg. Hiszen a Buzzi-féle álláspont lett elfogadott így az ő utódaik, kik maguktól a mesterektől tanultak is ezeket a megállapításokat támasztották alá. Természetszerű, hogy a 30-as évek után íródott művek java nem tudott elszakadni az akkora már evidenciává lett fajtaelméletektől.

Ám, ha XX. század első éveiben született írásokat vagy az azt megelőző időszakban keletkezett forrásokat olvassuk, azzal szembesülünk, hogy merőben más volt a fajtaértelmezés, mint manapság. Kiváló példa erre a komondor első említéséről szóló írásos forrás, mely megcáfolja az „évszázadok óta változatlan formában megőrzött” fajta legendáját. Az egyszerű ismertetők és népszerűsítő cikkek szívesen hivatkoznak az 1519-es DEBRECENI KÓDEXRE, ahol már fajtaként van megemlítve a komondor, de legtöbbször elhallgatják egy részletét vagy a szöveg valódi ismerete nélkül egy másik hiányos cikkből emelik át.

Azon túl, hogy a Debreceni Kódexben egyáltalán nincs fajtaként nevesítve – a kor logikáját követve is inkább típusként vagy funkcióként kell tekinteni rá – a legnagyobb probléma, hogy a szöveg fekete komondorról ír. Ugyancsak fekete komondorról olvashatunk az 1880-ban publikált MONUMENTA HUNGARIAE HISTORICA, Szamosközy István történeti maradványait taglaló kötetében egy 1599-es esemény leírásában. Ez azt jelenti, hogy a ma ismert komondornak volt régen fekete változata? Nem! Azt jelenti, hogy a mai komondor kép valójában a Buzzi-féle koncepció mentén alakult ki és hajdanán, mikor az emberek a fajtatisztaság fogalmát hírből se ismerték, komondornak nevezték a nyájőrző ebeket.

De a színeket tekintve még a modern magyar kinológia korai szakaszában sem volt egyetértés. SCHWARZ (1904) azt írja, hogy habár csak a fehér komondort tenyésztik pedigrével és azt fogadják el fajkutyaként, az alapvetően négy színváltozatban (rőt, zöld, barna, fehér) fordult elő. Emellett Schwarz ugyanezen cikkében egyéb megnyilvánulásai és az újság másik számában megjelent későbbi cikke okán azt olvashatjuk, hogy ő valójában nem tett különbséget a mai értelemben vett kuvaszok és komondorok között. Sőt sokakhoz hasonlóan ő is azt vallja, hogy a komondornak két szőrváltozata a lompos- és a hosszúszőrű létezik.

SUK 1915 egyenesen azon a véleményen volt, hogy a legfőbb színe a komondornak nem is a fehér és ekképp nyilatkozott: ,,Kétféle színt tartok elfogadhatónak. Az elsősorban csakis az ordas lehet, azután jöhet a fehér. Ezeknél is a füstösfül megengedhető.”

A tudományos vagy ismeretterjesztő célú publikációkon túl a szépirodalomban is akad egy-egy elhullajtott mondat, mely a színes komondorokról szól. Példának okáért ACHARD AMÉDÉE (1868) a Regélő folyóiratban megjelent művében vörös komondorról esik szó, mely tekintve, hogy fordításról van szó leginkább valamilyen vörösszín juhászkutyát jelenthetett, amely éppúgy lehetett akár nemezesedő, akár nyílt szőrzetű is. KRÚDY (1903) Aki kétszer hal meg c. elbeszélésében tarka komondorról ír, mely színváltozatról RAPCSÁK (1897) egy farkasvadászatról szóló beszámolójában is szó esik. A cikk szerint, habár farkast nem sikerült lőni, egy kóborló fehér-fekete tarka komondor terítékre került.

Ezzel szemben szép számmal vannak, akik a kutyák fehér színe mellett állnak ki. VARRO (i.e. 37) már az ókorban azt írta, hogy a nyájőrző pásztoreb lehetőleg fehér, a házőrző eb fekete legyen. Ugyanezt vetette papírra DUGONICS (1820) majd két évezreddel később: ,,A pásztorkutyák fehérek legyenek, hogy őket a' farkasok meg ne külömböztessék a juhoktúl. Az udvariakban a' fekete szín jobb; mert ezek nappal irtóztatóbbak, éjjel láthatatlanok, ugyan azért a tolvajokhoz közelebb férhetők.” Ezentúl MÉHELYTŐL (1902) tudjuk, hogy maga Hanák János és Leopold Fitzinger, kik elsők között foglalkoztak behatóan a magyar kutyafajtákkal a XIX. század derekán, fehér vagy sárgás-fehér színűnek írják le a komondor küllemű ebeket.

KOVÁSZNAY (1877), Buzzi Géza pártfogója, a komondor tenyésztésével foglalkozó nemesúr szerint ,, Az igazi magyar pásztor-komondor mind hófehér göndör szőrű.” A szőrtípus tekintetében ugyanezen cikkben néhány mondattal később azonban olyan kitételt tesz, amiért ma meghurcolnának egy komondort a tenyészszemlén ,,Fejétől a derék közepéig apróbb göndör szőr fedi, ugyszinte első lábait s nagy talpait is, miáltal azok izmos volta valósággal medvelábakat ábrázol ; dereka közepétől hátulsó testrészét a magyar juhéhoz hasonló hosszu, végén göndörödött gyapjuszerü szőr vastagon fedi.” Ő maga a pásztor-komondor mellett a juhászkutyát ismeri el másik magyar nyájőrző ebfajtának, mely kisebb és színét tekintve is változatosabb.

1916-ban RAITSITS egy Treitschke nevű német úr 1841-es feljegyzéseire hivatkozik, melyben a szerző a borzas magyar juhászkutyát és a gubancos magyar juhászkutyát ismerteti és melyek közül utóbbi hasonlít a mai komondorra. Ennek színeként a fehéret jelöli meg. MALONYAY és mtsai. (1911) a bakonyi pásztorhagyományokat kutatva azt tapasztalta, hogy a pásztor olyan komondort tart ,,mely tiszta fehér, mint a hó”. Őt erősíti meg TÁLASI ISTVÁN (1939) is, aki szintén azon vidék pásztorembereinek tradícióival foglalkozott, minekután úgy írta ,,Minden pásztor azelőtt az őrzésre nagy fehér kutyát tartott, csömbörlékek lógtak róla. Legeléskor kísérte a falkát, éjjel strázsált. Ha valaki már messziről a nyáj felé tartott, baffantott, ha közelebb ért, mind sűrűbben, s mikor odaért, elejibe állt és lefogta.”

SZALAY LÁSZLÓ (1925, 1930) novelláinak visszatérő szereplői is szinte kivétel nélkül fehér komondorok voltak, habár 1935-ben ő is tesz említést vörös egyedről.

Az utóbbi urak írásai látszólag szembeállíthatóak a színes komondorok létezését elismerő forrásokkal, de ismerve a hajdani (és akár mai) pásztorok értékrendjét, valójában a fehér szín inkább volt kívánalom, mint kizárólagosságot megtestesítő küllemi jegy. Illetőleg, minthogy a komondort a pásztorkutya szinonimájaként is használták, bármely állatok mellett szolgáló nagytestű ebre mondhatták, tekintet nélkül a színére. Tehát nem lehet kijelenteni azt, hogy volt egy a maival megegyező fenotípusú, ősi, fajtatiszta komondorállomány és mellettük voltak egyéb fajtatiszta ebek, valamint a keverékek. Egyszerűen csak a nagytöbbségében fehér juhászkutyák egyik gyűjtőneve a komondor volt.

Talán, amit ezekből leginkább tanulhatunk, hogy a kutyatenyésztés történelme során a fajták külleme sosem volt kőbe vésve, a standardokat kitalálták, módosították és sokszor az aktuális divathoz igazították. Nem hiába jutott néhány fajta oda, hogy az önkényesen nemesítésnek nevezett egyirányú szelekció következtében már az állatkínzás fogalmát feszegeti a tenyésztés.

A magyar nyájőrző ebek jövőjének vonatkozásában lebegjen a szemünk előtt, hogy a küllemorientált tenyésztés és a kiállítások világa csupán a legújabb ága a kutyatenyésztésnek és az évszázadokon keresztül uralkodó funkcióközpontú megközelítésnek úgy tűnik közeleg a reneszánsza. Annak, hogy a sok generáción keresztüli, munkaszelekciót mellőző szaporítás káros hatásait képesek legyünk kiküszöbölni, állattenyésztési szempontból nincsenek korlátai. A kérdés az, hogy a mítoszokat magunk mögött hagyva el tudunk-e szabadulni a tabuktól és a túlzásba vitt egyoldalúság helyett közösség szinten képesek vagyunk-e egy megtévesztésektől mentes természetszerűbb szemléletre a kutyatenyésztés folyamán.

 

Köszönetnyilvánítás

 

A publikáció a Hungarikum Kutyafajták Országos Szövetségének Komondor in situ tenyésztése a Buzát-Népe Kft kezelésében – Funkcionális komondor rekonstruálása a Hortobágy pusztában c. projektjének keretén belül született meg.

 

Irodalomjegyzék

 

 

  1. ACHARD AMÉDÉE (1867): A vihar gyermeke, Regélő, IV. évfolyam, 1. szám, 492-627 p.
  2. Ana Galov, Elena Fabbri, Romolo Caniglia, Haidi Arbanasić, Silvana Lapalombella, Tihomir Florijančić, Ivica Bošković , Marco Galaverni és Ettore Randi (2015): First evidence of hybridization between golden jackal (Canis aureus) and domestic dog (Canis familiaris) as revealed by genetic markers, Royal Society Open Science, II. évfolyam, 12. szám, 150450.
  3. BALLAGI MÓR (1873): A magyar nyelv teljes szótára II. rész, Franklin-Társulat, Budapest
  4. BÁRCZI GÉZA ÉS ORSZÁGH LÁSZLÓ (1959-1962): A magyar nyelv értelmező szótára, Akadémia Kiadó, Budapest
  5. BÁRSONY ISTVÁN (1900): Kutyatanulmányok, Köztelek, X. évfolyam, 90. szám, 1712-1713 p.
  6. BÉRES ANDRÁS (1962): Terelők, terelőeszközök a hajdúsági pásztorok kezén, A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1960—1961, Debrecen
  7. Bridgett M. vonHoldt , John P. Pollinger, Kirk E. Lohmueller, Eunjung Han, Heidi G. Parker, Pascale Quignon, Jeremiah D. Degenhardt, Adam R. Boyko, Dent A. Earl, Adam Auton, Andy Reynolds, Kasia Bryc, Abra Brisbin, James C. Knowles, Dana S. Mosher, Tyrone C. Spady, Abdel Elkahloun, Eli Geffen, Malgorzata Pilot, Wlodzimierz Jedrzejewski, Claudia Greco, Ettore Randi, Danika Bannasch, Alan Wilton, Jeremy Shearman, Marco Musiani, Michelle Cargill, Paul G. Jones, Zuwei Qian, Wei Huang, Zhao-Li Ding, Ya-ping Zhang, Carlos D. Bustamante, Elaine A. Ostrander, John Novembre ÉS Robert K. Wayne (2010): Genome-wide SNP and haplotype analyses reveal a rich history underlying dog domestication, Nature, CDLXIV. évfolyam, 7290. szám, 898-902 p.
  8. BUZZI GÉZA FÉLIX (1915a): A magyar juhász- vagy pásztorebek!, A Természet, XI. évfolyam, 5. szám, 55-56. p.
  9. BUZZI GÉZA FÉLIX (1915b): A magyar juhász- vagy pásztorebek!, A Természet, XI. évfolyam, 7. szám, 79-83. p.
  10. BUZZI GÉZA FÉLIX (1915c): ,,Luchyf” és a magyar juhász- és pásztorebek, A Természet, XI. évfolyam, 21. szám, 285-287 p.
  11. DEBRECENI KÓDEX (1519): Régi magyar kódexek 21. szám, Argumentum Kiadó – Magyar Nyelvtani Társaság, 1997, Budapest
  12. DUGONICS ANDRÁS (1820): Magyar példabeszédek és jeles mondások, Grünn Orbán, Szeged
  13. ECSEDI ISTVÁN (1914) A hortobágyi puszta és élete, Debreczen Szabad Királyi Város Könyvnyomda-Vállalat, Debrecen
  14. ÉHIK GYUKA (1929): BREHM Az állatok világa, A legújabb német kiadás nyomán teljesen átdolgozott, az új felfedezésekkel és a magyar vonatkozásokkal kiegészített új magyar kiadás Gróf Klebelsberg Kunó előszavával, II. kötet Emlősök, Gutenberg, Budapest
  15. Greger Larson, Elinor K. Karlsson, Angela Perri, Matthew T. Webster, Simon Y. W. Ho, Joris Peters, Peter W. Stahl, Philip J. Piper, Frode Lingaas, Merete Fredholm, Kenine E. Comstock, Jaime F. Modiano, Claude Schelling, Alexander I. Agoulnik, Peter A. Leegwater, Keith Dobney, Jean-Denis Vigne, Carles Vilà, Leif Andersson ÉS Kerstin Lindblad-Toh (2012): Rethinking dog domestication by integrating genetics, archeology, and biogeography, Proceedings of the National Academy of Sciences, CIX. évfolyam, 23. szám, 8878-8883. p.
  16. Heidi G. Parker, Dayna L. Dreger, Maud Rimbault, Brian W. Davis, Alexandra B. Mullen, Gretchen Carpintero-Ramirez, Elaine A. Ostrander (2017): Genomic Analyses Reveal the Influence of Geographic Origin, Migration, and Hybridization on Modern Dog Breed Development, Cell Reports, XIX. évfolyam, 4. szám, 697-708 p.
  17. HELTAI GÁSPÁR (XVI. sz.): Esopusi meséi, Imre Lajos – Franklin-Társulat, 1897, Budapest
  18. HERMAN OTTÓ (1914): A magyar pásztorok nyelvkincse, Királyi Magyar Természettudományi Társulat, Budapest
  19. IFJ. THÓBIÁS GYULA (1914): Tenyésszünk komondort, Vadászat és Állatvilág, XIV. évfolyam, 4. szám, 49-50 p.
  20. ISMERETLEN SZERZŐ (1834): Fillértár, I. évfolyam, 5. szám, 36-37. p.
  21. JEAN-MARC LANDRY (1999): The Use of Guard Dogs in the Swiss Alps: A First Analysis, Muri, Svájc, KORA Bericht Nr. 2.
  22. JOHN D.C. LINNELL ÉS NICOLAS LESCUREUX (2015): Livestock guarding dogs – cultural heritage icons with a new relevance for mitigating conservation conflicts, Norwegian Institute for Nature Research, Trondheim
  23. KÁLMÁN LÁSZLÓ (2015): https://www.nyest.hu/hirek/precizitas-es-hagyomany - Idegesítő (nyelvhasználati) mittudoménmicsodák
  24. KÁROLYI GÁSPÁR (1590): Szent Biblia, Mantskovits Bálint, Vizsoly
  25. KERPELY BÉLA (1914a): A magyar juhászebekről, X. évfolyam, 6. szám, 66-67. p .
  26. KERPELY BÉLA (1914b): A magyar juhászebekről, X. évfolyam, 7. szám, 78-80. p.
  27. KOVÁSZNAY ZSIGMOND (1877): A magyar pásztor-komondor, Vadász- és Vesenylap, XXI. évfolyam, 10. szám, 74. p.
  28. KRÚDY GYULA (1903): Aki kétszer hal meg, Független Magyarország, II. évfolyam, 433. szám, 19-20 p.
  29. L. David Mech, Bruce W. Christensen, Cheryl S. Asa, Margaret Callahan, Julie K. Young (2014): Production of Hybrids between Western Gray Wolves and Western Coyotes, PLOS ONE, IX. évfolyam, 2. szám, e88861.
  30. L.David Mech, cheryl s. Asa, Margaret Callahan, Bruce W. Christensen, Fran Smith ÉS Julie K. Young (2017): Studies of wolf x coyote hybridization via artificial insemination, PLOS ONE, XII. évfolyam, 9. szám, e0184342.
  31. LÓNYAY GÉZA (1901): A magyar ebek, Zoologiai Lapok, III.évfolyam, 4. szám, 60-61 p.
  32. LUCHYF (1915a): A magyar juhászebek kiállítási szempontból, A Természet, XI. évfolyam, 13. szám, 152-154
  33. LUCHYF (1915b): A magyar juhászebek kiállítási szempontból, A Természet, XI. évfolyam, 14. szám, 165-167. p.
  34. MAGYAR ÉS NEMES (1896): A Pallas Nagy Lexikona XII. kötet, Pallas Irodalmi és Nyomdai Részvénytársaság, Budapest
  35. MALONYAI DEZSŐ és mtsai (1911): A magyar nép művészete III. kötet : A Balatonmelléke, Franklin Irodalmi és Nyomdai Rt., Budapest
  36. MARCUS TERENTIUS VARRO (i.e. 37): Rerum Rusticarum Libri Tres, G. Bell and Sons Ltd., 1912, London
  37. MÉHELY LAJOS (1902): Az állatok világa. Brehm Alfréd "Tierleben" című korszakos nagy művének magyarba átültetett, ismereteink mai színvonalához és a hazai viszonyokhoz alkalmazott kiadása II. kötet Emlősök, Légrády Testvérek, Budapest
  38. MONUMENTA HUNGARIAE HISTORICA – MAGYAR TÖRTÉNELMI EMLÉKEK (1880): Szamösközy István történeti maradványai 1542-1608, Magyar Tudományos Akadémia Könykiadó-Hivatala, Szilágyi Sándor, Budapest
  39. RAITSITS EMIL (1914): A magyar juhászebek érdekében, A Természet, X. évfolyam, 1. szám, 9.p.
  40. RAITSITS EMIL (1916a): A magyar eb, A Természet, XII. évfolyam, 14. szám, 164-165. p.
  41. RAITSITS EMIL (1916b): A magyar eb, A Természet, XII. évfolyam, 12. szám, 139-140 p.
  42. RAPCSÁK JÓZSEF (1897): Vadászat elvadult tinókra, Vadász Lap, XVIII. évfolyam, 9. szám, 118-120 p.
  43. SAS – Vegyes tárgyu iratok az olvasni és tudni mélto minden ágaiból (1831) Bóta János A’ komondor és farkas, Több tudósokkal egyesülve Thaisz András, Pest
  44. SCHWARZ JÓZSEF (1904): A magyar juhászebekről, Vadászat és Állatvilág, IV. évfolyam, 22. szám. 288-289 p.
  45. STANLEY J. OLSEN (1985): Origins of the Domestic Dog: The Fossil Record, University of Arizona Press, Tucson
  46. SUK DEZSŐ (1915): Hozzászóálás ,,A magyar juhász- vagy pásztorebek” című cikkhez, A Természet, XI. évfolyam, 11. szám, 129-130 p.
  47. SZALAY LÁSZLÓ (1925): Szuhay kutyát veszít…, Világ, XVI. évfolyam, 1. szám, 7p.
  48. SZALAY LÁSZLÓ (1930): Komondorok, Magyarság, XI. évfolyam, 193. szám, 2p.
  49. SZALAY LÁSZLÓ (1935): Szuhay rátapint az igazságra…, Magyar Hirlap, XLV. évfolyam, 131. szám, 2p.
  50. TÁLASI ISTVÁN (1939): A bakonyi pásztorkodás, Ethnográfia,L. évfolyam, 1-2, szám, 9-37 p.
  51. THOMAS M. GEHRING, KURT C. VERCAUTEREN ÉS JEAN-MARC LANDRY (2010): Livestock Protection Dogs in the 21st Century: Is an Ancient Tool Relevant to Modern Conservation Challenges?, BioScience, LV. évfolyam, 4. szám, 299–308. p.
  52. VASÁRNAPI UJSÁG (1905):Fotó, LII. évfolyam, 43. szám, 688. p.
  53. WELDIN JÁNOS (1935): Farkas és más történetek a Stara-Planinából, Nimród, 23. évfolyam, 34. szám, 534-537 p.
  54. WELDIN JÁNOS (1935): Medvevadászati emlékeimből, Nimród, 23. évfolyam, 27. szám, 422-424 p.
  55. ZOOLOGIAI LAPOK (1901): Fotó, III. évfolyam, 12. szám, 195. p.